Lehet hogy mégis jó úton járok!? Messziről indult ez a történet. Talán a sikertelen Spartathlontól. Utána egy hosszabb szünet után elkezdtem alulról építkezni. Persze azért mar nem nulláról. A tavalyi évben megpróbáltam minél többször futni, minél kevesebb pihenő nappal. Ez azt eredményezte, hogy nem túl hosszúakat futottam, a rövideket talán tempósabban. Persze mindezt nem szakmai megfontolásból, inkább a fejben elbukott Spartathlon után akartam a fejemet edzeni a mindennapi futással. Bar év végére a pihenő napok kicsit megsokasodtak, azért elég jól sikerült ez a próba, és összejött 4500km, ami nekem 1,5-2-szerese az eddigieknek. Úgy gondolom így utólag, hogy ez az év megadta a megfelelő alapokat a továbbiakhoz. Idén aztán úgy gondoltam hogy a fejlődést megtartva visszatérek a hagyományosabb edzéshez, és megpróbálok hoszabbakat futni 1 vagy 2 pihenő nap megtartásával, úgy hogy az összes kilométer azért több legyen. Ezt, a januári edző táboron is felbuzdulva viszonylag könnyedén és élvezetesen sikerült is megtartani. Hozzá tartozik hogy az elején azért eléggé megterhelő volt, amikor arra jutottam, hogy rá kell szokni az edzések közbeni, és főleg az edzés előtti energia bevitelre. Így elkezdem Iso-t inni edzés előtt, néha gélt közben. Így futottam a napi húszakat, hétvégénként a hoszabbakat, ha nem volt verseny. Próbáltam legalább havi 1 50km feletti versenyre elmenni. Közben szépen lassan elkezdett nőni a tempó, megjönni az erő, egyre több edzésen futottam flowban. Persze azért voltak közben igazan szenvedősek is, de tisztességgel letoltam azokat is, nagy jelentőséget nem tulajdonítottam nekik, ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy nem gyengülhettem a múlthét óta amikor jól ment. Persze az edzéseim továbbra is nélkülöznek mindenfele tudományt, pulzus merőt ha viszek is, csak azért hogy meglegyen az adat, ha később kíváncsi leszek rá, ha esetleg tudni fogom, hogy mi mit jelent. Nagyjából minden edzésen futok ahogy tudok, és ahogy éppen jó esik. A versenyek is egyre jobban sikerültek, egyre kevésbé ereztem, hogy a végére teljesen elfogyok, erőtlen leszek. Így egyre bizakodóbban vártam ez idei két fő versenyemet, a Sárvári 12 órát, és az UltraBalatont. Amikor következett a 24 órás VB, és felmerült a lehetősége, hogy esetleg indulhatnék, mert nem nagyon akar menni senki. Ezt nem nagyon értem, hiszen egy jól megrendezett 24 órás versenyről van szó, ahol nem kell nevezési díjat fizetni. Én úgy vagyok vele, hogy ha nem mennek a legjobbjaink, akkor legalább menjen olyan aki akar, és azért komolyan veszi, kihozza magából a maximumot. Tehát a lehetőség megvolt, nagyon szerettem volna is menni, csak az időpont miatt vagy a VB-t vagy a másik két tervezett versenyt tudnám magamhoz merten jól megfutni. Sokáig tartott meghoznom a döntést, úgy ereztem hogy egy jó 24 órára meg nem vagyok kész, viszont egy jó 12 óra, és egy jó UB talán összejöhet, ezert fájó szívvel lemondtam VB-ről. Talán megyek én meg felkészülten 24 órás VB-re.
Így a figyelem középpontjába Sárvár került. Ekkor szembesültem a ténnyel, hogy mivel a döntés elég későn született meg, Betti mar nem tud szabadságot kivenni, nem tud jönni segíteni. Ekkor került elő Anita mint lehetséges segítő. Először bizonytalanul mertem megkérdezni, elvégre o segítőként nem az én teljesítményem szintjéhez szokott, hogy nézne ki ha egy gyenge teljesítményhez asszisztálna? Nélküle viszont kísérő nélkül futhatnék, amivel kizárom a lehetőségét egy igazan jó futásnak. A verseny hetében vettem a bátorságot, és konkretizáltam a keresem, a reakció pozitív volt, azzal a kitétellel ha tenyelg komolyan veszem, és jót akarok futni. Mar hogyne akarnék, különben mertem vólna megkérdezni? Akar hogy is számolgattam a 130 km merész, de elérhető célnak tűnt, amit meg is osztottam Anitával, aki igazan jó segítőhöz méltóan fogadta, miszerint nem lesz könnyű, menni kell érte, de meg tudjuk csinálni. Tehát minden rendben, cuccot összepakolni, és pénteken irány Sárvár!
A péntek délután nekem ott mindig egyfajta ünnepség, találkozni a ritkán látott, de annál kedvesebb barátokkal, nagy orom számomra. Ez a mostani alkalom is kellemesen telt. A rajtszám felvétel , és a tészta parti után vacsora Andrással és Tomival, nehéz ennél jobb társaságot elképzelni. Éjjeli szállás helyül az iskola helyett a jól megszokott autót választottam a pálya frissítő zónájában. Reggel időben, kipihenten ébredtem magamtól. Jég beszerzése benzinkútról, utána kellemes reggeli a pékségben. Közben megérkezett Anita, időben, így a készülődésben részt tudott venni, minden fontosat meg tudtunk beszelni.
Megegyeztünk, hogy szót fogadok neki, eszem iszom amit ad, nem nyafogok, (Anitának ki merne ?) teszem a dolgom. Az elején 5:20- 25 körüli tempót próbálok menni, hogy legyen egy kis előny a 130 as célhoz, ha belassulnék a második felére. Helyezést nem figyelünk. Az első pár kor 5 perces tempóban telt, Anita rám szólt, jeleztem hogy minden rendben, visszaveszek kicsit, persze mar előtte elhatároztam, hogy nem lassítom magam a kényelmes tempó alá, ha megy had menjen, majd lesz belőle valami. Így aztán inkább az 5:10 körüli tempó állandósult, érzésre kellemesen, nem erőlködve. Nagyjából az elejétől hűtöttem magam jéggel, 4-5 körönként ettem ittam szinte csak gélt, és Vitargót, óránként kis sőt, néha magnéziumot. Közben nem sok minden történt, róttam a köröket, próbáltam biztatni a társakat, hiszen jól esett amikor én is kaptam egy két biztató szót. Közben persze feltűnt, hogy az eddigi tapasztalatokkal ellentétben, most nem nagyon előzget senki, a váltósokon kívül, tehát nem nagyon van gyorsabb a mezőnyben. Azt kezdtem el figyelni, hogy ki az akit nem nagyon láttam, ugyanis azok lehetnek akik hasonló tempót mennek, csak a kor másik szakaszában tartanak.ahogy haladt az idő egyre kevesebb ilyen futóról tudtam, persze lehettek olyanok akiket nem ismertem személyesen, ok nem tűnhettek fel azzal hogy ritkán, vagy nem latom őket. Ez csak amolyan unalom űzés volt, tényleg nem érdekelt a helyezés, tudtam hogy ha 130 fölé erek mindegy hányadik leszek tökéletes lesz az elégedettség. Persze azt is tudtam, hogy az utóbbi években azzal nyerni lehetett, de azért volt a mezőnyben néhány olyan ember, aki tudhat 130 fölött. szóval futottam, és örültem hogy jól megy, telnek az órák és nem fáradok, vagy nem lassulok.
Jó volt átlendülni a 6 órán, csak eltelt a fele, és minden rendben haladok tovább. A 71. kilométerben voltam félidőben, az állapotomat jellemzi, hogy eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó lenne nem lassulni, és ennyit menni a második felében is. Gondoltam megpróbálom. 100 km-hez közeledve, ismét elkezdtem figyelni az időt, ha valamilyen egész szám közelében vagyok akkor megpróbáljak belülre kerülni, mire Anita helyesen rendre utasított, hogy ez nem az a verseny, ez 12 óráig tart, és nem 100, hanem 130 km a célunk. Ekkor azonban vérszemet kapva tiszteletlenül, nagyképűen azt válaszoltam, hogy tudom mit csinálok, de nem 130, hanem mar változott, és 140 a célunk, és nyugodjon meg minden rendben van. Ez olyan szempontból jó jel volt, hogy meg mindig tartottam a kezdeti tempót, de a nagyképűség, és az alázat hiánya megengedhetetlen. Ha elég erős lettem volna, akkor csendben tartom tovább a tempót, és... De nem így történt, hanem nemsokára megjelentek a 6 percen kívüli korok. Amikor is a pánik szélén állva jeleztem, hogy fáradok, lassulok, nem tudom mi lesz. A csapat kapitány azonban teljes nyugalommal közölte hogy ez természetes, hogy fáradok, valahogy mindig a legjobbkor adta az üzemanyagot, és közölte hogy tartsam a tempót, mar nem bírom elfutni, csak menjek. Elfutni, jó hogy nem, de futni meddig birok? Valahogy meg abban az egy kőrben sikerült 6 percen belül tartani. Meg a következőben. Utána meg jött az energia ismét, azzal megint eltelt egy. És így szépen sorban.ekkor kiszámoltam, hogy mennyi kell a 130-ig, és 20 tol elkezdtem visszafele számolni. Ereztem, hogy az meglesz, akkor meg minden rendben, ami idő utána marad, azt meg lehet nyomni, ott mar akar össze is eshetek. Ezidőtájt kérdeztem Anitát először a helyezésről, vagyis mondtam neki hogy engem nem érdekel, csak o figyelje, és szóljon ha meccselni kell valamilyen helyért. Elárulta hogy első vagyok, egyelőre nincs vesz, de ne ezzel foglalkozzak, hanem tartsam a tempót. Végig az volt az érzésem, hogy attól fel, hogy megelégszem a helyzettel és nem veszem komolyan a végét, pedig ez nagyon távol állt tőlem. ugyanis a célom egy dolog volt csak, 12 óra alatt minél több kilométert megtenni. Ahogy közeledett a vége számolgattam hogy mennyi kell a 135 hoz, akar az is meglehet, nincs megállás. Anita mindezt hihetetlenül profin kezelte, ugye milyen meglepő, és az utolsó pillanatig belem nyomta a szükséges energiát. Fel órával a vége előtt gondoltam lehet robbantani, jöhetnek az Ákos fele korok, érzésre meg is indultam, csak sajnos a köridőkön nem látszódott semmiféle gyorsulás. Nem engedtem el, próbáltam, húztam, toltam, de a tempó csak nem akart növekedni. Nem baj, amikor nem mentem jókat, akkor is megküzdöttem a végen minden méterért, akkor most is ki kell hoznom ebből a legtöbbet, így rohantam ameddig meg nem hallottam a szirénát. Tudtam hogy 135 felett vagyok, boldogan rogytam le a patákra, és örömmel fogadtam a 24 órások öleléseit! Nagyon vártam Anitát, hogy odaérjen, és ott abban a pillanatomban megköszönhessem neki az eltelt 12 órát! Persze amikor odaért nem bírtuk ki könnyek nélkül, főleg hogy csorgott a telefonja, és egy közös ismerősünkkel is megoszthattuk a pillanatot.
Nagyon sajnáltam hogy Betti nem lehet ott velem, gyakorlatilag végigszenvedte az eddigi összes veszőfutásomat, ennél a sikernél meg nem osztozhatok vele.
Igen, mert ezt bizony sikernek értékelem. Életem első megnyert versenye, erős mezőnyben, vállalható teljesítménnyel. Persze azért tudom hogy mennyinek számít ez a 135km, tudom a helyét a világban, de nekem most nagyon sok, 110 körül, alatt volt az eddigi legjobbam.
Azt is tudom, hogy ezt nem egyedül csináltam, Betti nélkül nem tudtam volna idáig jutni. És hiába álltam volna oda ilyen állapotban, ha nem lett volna ott Anita, akkor megint nem lett volna miről beszámolót írni. Ez tény, függetlenül a majd megjelenő hozászolásától.
A többieket nem tudom felsorolni, akik meg hozzásegítettek ehhez az eredményhez, de nagyon sokan hozzájárultak. A pályán köröző társak biztatásai, amik az idő elteltével látva a jó eredmény lehetőséget, egyre megszaporodtak. Az interneten szurkoló barátok, akiknek biztatásai Anita jóvoltából eljutottak hozzam. Szilvi, aki odatartatta a fülemhez a telefont futás közben hogy a szavai formájában belem áramoljon az energia. Néha azt kezdtem el számolgatni, hogy hány Spartai hős jelezte hogy szurkol nekem. Lehetett volna belassulni ilyen körülmények között?
A legfontosabb hozadéka ennek az eredménynek, ami eddig hiányzott, hogy látom az utat előre.
